„A művész legnagyobb inspirációja, hogy érzi: nem elég jó” – David Garrett világhírű hegedűművész a Mandinernek

„Ő generációjának a legnagyszerűbb hegedűse” – mondta Yehudi Menuhin, a 20. század egyik legismertebb hegedűművésze a fiatal David Garrettről. A német zenész az elmúlt harminc évben az egész világot bejárta, koncerttermekben és stadionokban lépett fel. 

Világszerte több mint ötmillió CD-t adott el, felvételei 14 platina- és 32 aranylemez minősítést kaptak. Garrett otthon van a klasszikus és a könnyűzenében is. 

amelynek keretében április 30-án ellátogat Budapestre is a Live Nation szervezésében. A művésszel még turnéja indulása előtt beszélgettünk.

***

Emlékszik rá, hogyan találkozott először a hegedűvel? 

Nagyon távolinak tűnik számomra a gyerekkoromon, de vannak történetek arról, hogy mikor vettem először kezembe a hangszert. Erről a szüleim meséltek nekem. Én magam nem tudok visszaemlékezni, mikor játszottam először hegedűn. Túl kicsi voltam. Nagyon kicsi lehettem, mert már tinédzserként sem emlékeztem rá. Olyan korban kezdtem el játszani, amikor az ember még nem igazán emlékszik arra, hogy miket csinált. 

A szüleim úgy szokták mesélni, hogy a bátyám – aki két évvel idősebb nálam – kezdett el először hegedülni, és őt akartam utánozni. Ami hihetőnek hangzik számomra, mert emlékszem, mindig utánoztam őt: ha új ruhát kapott, én is új ruhát akartam, ha játszott valamivel, én is azzal akartam játszani. Szóval valószínűleg ez járhat a legközelebb az igazsághoz, így én is mindig ezt mesélem el. 

Az olvastam, hogy ön „csodagyerek” volt. Hogy derül ki, hogy valaki csodagyerek?

Én is olvastam ezt, és mindig meglepett. Azért lepett meg, mert számomra a „csodagyerek” definíciójából az következik, hogy olyan személyről van szó, aki munka nélkül képes eljutni egy magas szintre. S én mindig nagyon keményen dolgoztam azért, hogy jó eredményt érjek el. Ha valaki azt mondja, „csodagyerek”, egy olyan kisfiú vagy kislány jut az eszembe, aki leül a zongorához és azonnal elkezd rajta úgy játszani, hogy nem hamis, jól hangzik. De én személy szerint soha nem láttam ilyet. Én biztos, hogy nem voltam ilyen, mert emlékszem jól, hogy volt, amikor rosszul ment, és nagyon keményen kellett gyakorolnom éveken át, hogy jobban játsszak. A tehetségem megvolt, de sokat kellett dolgoznom magamon.

Mi inspirálja önt zenészként? 

Talán furcsán hangzik, de az inspirál, hogy nem vagyok elég jó. Azt hiszem, ez a legnagyobb motivációm. Van, hogy valaki más képes arra, hogy inspiráljon egy napig, egy hétig vagy akár egy hónapig. De ami valóban hajtja előre az ember, az a saját képességeivel kapcsolatos kétség. Az hajt előre minden másodpercben, évben, évtizedben. 

S innen származik az igazi munkamorál. 

Hogyan jött a crossover műfaj? 

A klasszikus szólista karrier mellett talált rám ez a világ. Nagyon természetes volt számomra, nem volt konkrét pont, ahol úgy döntöttem, hogy mostantól crossover műfajt fogok csinálni. Elkezdtem új dologokkal próbálkozni, és nagyon élveztem. Először csak magamban próbálgattam, aztán a barátaimnak is elkezdtem megmutatni, akik szintén élvezték. Arra gondoltam, mi lenne, ha ezt integrálnám a koncertjeimbe. Az embereknek tetszett, ezért csinálom, mert mindig csodálatos, ha egy napra vagy egy hétre inspirálni tudok valakit. Számomra erről szól a zene. 

Vannak, akik magasabbrendűnek tartják a klasszikus zenét, és lenézik a popzenét. Mit gondol erről?

Azt hiszem, az életben egy általános szabály, hogy nem szabad semmit lenézni. Az új generáció szerintem egyetért velem. A kérdés az: pontosan mit is néznek le? Ha valami minőségi módon van előadva, akkor azt nem szabad lenézni. Az egyetlen dolog, amely elfogathatatlan, az az, ha mint hegedűművész lejjebb adod a saját elvárásaidat, a saját lehetőségeidet. De én személy szerint soha nem teszek ilyet. Mindenbe, amit teszek, beleadom a tudásom, a motivációm, a képességeim, mindent, amivel felnőttem a klasszikus zene világában – amely nagyon fontos nekem. Én személyesen nagyon magabiztos vagyok, mikor előadok, ami nagyon fontos, ha az ember kisétál egy tömeg elé. 

Van olyan szám, amit jobban kedvel a többinél? Amit jobban szeret előadni? 

Nincs! Szerintem a zenének annyi gyönyörű oldala van, annyi gyönyörű dallam van. Lehetetlen mindent eljátsztani azok közül, amit szeretek hallgatni. A zene képes arra, hogy a megfelelő hangulatot hozza létre az élet minden helyzetében. Éppen ezért nem lehet egyetlen darabot választani. Mert egy dal vagy szomorú, vagy vidám, vagy kellemes, vagy undort ébreszt, annyi oldala van az életnek. Ha egy dalt választanék, azzal az életnek csak egy askepktusát választanám. S ezt nem szeretném. Sok mindent szeretnék érezni!

Sok zenész beszél arról, hogy a színpadon más személyiséget ölt magára. Mi a helyzet önnel, magát adja vagy van egy alteregója? 

Semmiképpen sincs! Színpadon kevesebbet szitkozódom, szebben fogalmazok, de ezt leszámítva teljesen önmagam vagyok. Nem vagyok tehetséges színész, ezért nem is tudnék mást adni a színpadon, mint önmagamat. Örülök, hogy a személyiségem jól passzol a színpadhoz. Zavaros élete lehet annak, aki a színpadon egészen más emberré válik. Én fókuszálok, és felkészülök, de ugyanolyan vagyok, mint bármikor máskor. 

Már játszott Budapesten?

Ó, igen, sokszor. 

Mit gondol a városról? 

Valamennyire ismerem már Budapestet, mindig a belvárosban szállok meg egy nagyon szép hotelben. S általában a belváros környékén maradunk a koncert után, beülünk valamelyik bárba. Nem szeretem a városnézést, mindig a hangulatot keresem, a közösségi tereket. Mindig olyan hotelt választok, ami szép helyen van, ha adódik 20-30 percem levezetni, akkor sétálok, szívok egy kis friss levegőt, megnézem az épületeket, veszek egy fagyit. Ez segít egy picit feltölteni az akkumlátorom és kicsit kivonom magam a próbatermi környezetből. 

Megkérdezhetem, milyen hegedűn játszik a mostani turnéján? 

Egy gyönyörű Jean-Baptiste Vuillaume hangszerem van.

Legutóbb Guarnerivel és a Stradivarival játszottam, de most nagyon sok effektünk lesz, meg sokat sétálok, így ez kényelmesebb. Felelősségteljesebb is nem a Stradivarit használni. Mivel hangosítás lesz, ezért sem kell a Stradivari, ami sokkal inkább egy klasszikus terembe való. 

Miért játszik minden nagy művész ezeken a több száz éves hangszereken? Mitől olyan különlegesek?

Nagyon ritkák, és tökéletesen vannak megalkotva. Olyan, mintha valaki 300 évvel ezelőtt megépítette volna a tökéletes sportkocsit, és azóta se tudták volna technikailag utolérni. Van ennek egy titokzatos része is, mert valóban nem sikerült 300 év alatt jobb hangszereket készíteni. Gyönyörű fából készültek. Van egy kisváros Olaszországban, aminek a neve Cremona, onnan származnak.

Az utolsó kérdéssel visszatérnék a beszélgetés elejére, a gyerekkori hegedűs tapasztalataira. Mit gondol, érdemes egy gyereknek a hegedűt választania? 

Nekem nincs problémám azzal, ha egy gyerek hegedülni kezd. Ez a körülményektől függ. Ha van egy szülő, aki hegedűművész szeretett volna lenni, akkor én egy kicsit óvatosabb lennék azzal a gyerekkel. Mert van egy bizonyos fajta szülő, aki valamikor megálmodott valamit, aztán ezt átadja a gyereknek, és megpróbálja a saját álmait ráerőltetni a gyerekre. Én óvatos lennék az ilyen szülőkkel, és azt mondanám, hogy talán válasszon valami olyat a gyerek, amit  ő szeretne csinálni. De ha valóban hegedülni szeretne, akkor nyugodtan vegye kézbe a hegedűt. 

Nyitókép: Ben Wolf/Universal Music